Luxa blogja

Miután a szerdai vizsgámmal lezártam az writing good essays aktuális negyedévet, egy hosszú hétvégényi aktív pihenés következett. Pénteken elnéztünk a metróhoz tartozó talált tárgyak osztályára, ugyanis sikerült pár hete elhagynom egy fél pár kesztyűt (:(), és azt mondták, hogy legalább egy hét az átfutási idő. Gondoltam három hét elég lesz. A kesztyű nem lett meg, szóval vennem kell egy pár újat. A lényeg mindenesetre nem ebben van, hanem abban, hogy ezután elnéztünk sushit enni egy japán gyorsétterembe, amiből végülis egy miso leves, húsz darabos sushitál és egy bento lett (hétvégi dorbézolás #1). A sushi kicsi rizsgombócokból áll, amire különféle feltéteket raknak, leggyakrabban halat, bár mi kaptunk pl. avokádósat is. A bento gyakorlatilag egy nagy doboz, benne mindenféle vegyes dologgal, a miénk még egy adag sushi melett tartalmazott csirkehúst, marhahúst (konkrétan a pultos szerint ox, de ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget) zöldségeket és rizst. A kajához ingyen citromos víz járt, ami a wasabi csípőssége miatt szép gesztus. Ja, megint pálcikákat használtam. 🙂

Mivel a szombati síeléshez szükségem volt egy lap nyomtatására, ezért elmentünk a Stockholmi Egyetem könyvtárába (igazából Daniela oda ment tanulni, csak ugye még ide-oda elnéztünk, pl. ő is elhagyta a kesztyűjét.), ahol nagy meglepetésemre a gépek fele Mac volt. Biztos a designerek miatt.

A péntek este egy szaunapartival fejeződött be, François vezetésével befoglaltuk a HK szaunát kb. tizenöten és alkoholizálással valamint hógolyózással zártuk a napot. Egyesek tiltakoztak, hogy nyilvánosan rakjak fel erről képeket, de küldök linket az albumhoz, ha érdekel valakit. (Regelni nem kell.) Innen negyed egy körül távoztam, mert a síbusz reggel hétkor indult.

Egy képet azért berakok

A busz olyan volt, mint bármelyik másik síbusz, beleértve azt is, hogy a mögöttünk lévő társaság bűzlött az alkoholtól. Maga a pálya (Romme Alpin) egyébként nem volt nagy szám, itt van róla egy térkép. Egy napos kikapcsolódásra azért elegek voltak a pályák és szerencsére nem volt nagy tömeg, a hó meg kiváló minőségű volt. A lejtők egyébként elég könnyűek voltak, egy itteni fekete olyan nehéz, mint egy francia vagy osztrák piros. A reggelim nem volt túl bőséges a korai indulás előtt, emiatt a hüttében (amit persze itt vmi teljesen másnak hívnak (Toppstugan)) elettem egy halom koronát (golaschsoppe és palacsinta, hétvégi dorbézolás #2). Visszafelé a buszon kicsit elpilledtem, és fura álmaim voltak a háttérben futó film és Žagar kombinációjából. Később kiderült, hogy másoknak is, persze Žagar nélkül.

Bernhard, Sonja, én, Daniel

Este Tentapub volt, ez a buli, amin a nép hivatalosan is megünnepli a vizsgaidőszak végét és azt, hogy a HK olcsón adja a piát. A társaság nagyon jó volt és a zene sem volt a szokásos nagyon rossz. A ruhatárban mindenesetre elhagyták a pulcsimat, de épp az ismerős Michael volt bent, tehát megígérte, hogy megkeresi és kedden elhozza Kista pubba.

A többit később.

Képek: Vegyes album 302-324.

Szerdán megvolt KTH-s pályafutásom első vizsgája Mobile Businessből.  A Mobile Business nem meglepő módon a különféle mobil technológiák üzleti felhasználásával foglalkozik. Gyakorlatilag azt tanultuk meg, hogy hogyan tudjuk felmérni, hogy egy adott megoldás piaci bevezetése megéri-e a cégnek, hogyan lehet ezt modellezni, a cég a piacon milyen versenyhelyzetben van és hasonlókat. Külön kitértünk a különböző trendekre és új technológiákra.

Az órákat különféle meghívott előadók tartották (Intel, IBM, tanácsadó cégek), általában a szöveggyűjteményben található esetelemzéseket fejtették ki bővebben. Mind jól tudtak angolul és érdekesen adtak elő. Az egész tárgyhoz tartozott egy szöveggyűjtemény és egy tankönyv (lásd kép). Utóbbi az én gazdasági szempontból azért laikus szememnek nagyon tetszett, bár a technológiai részén látszik, hogy már négy éves.

Nem volt olcsó.

A vizsga maga nem volt nehéz (ha valakit érdekel, itt meg lehet nézni), kifejtős kérdések voltak. A terem tele volt öreg nénikkel, akik őrködtek; azért annak ellenére, hogy a KTH-s kézikönyv szerint “a vizsgákon való csalás Svédországban szociálisan nem elfogadott”, biztosra mennek. Biztos a sok külföldi miatt. A végére mindenesetre teljesen kifáradtam, négy órás volt és tizenkét oldalt írtam.

A 7,5 kredit megszerzéséhez elvártak még egy húsz oldalas esszét is. Mi az RFID lehetőségei a fejlődő országokban témát választottuk és nagy nehezen összeszenvedtük az igényelt oldalszámot, de a végére már a TIRIS kártyáról is került bele elemzés, meg egy kis privacy paranoia. Visszadobták kiegészítésre, mondjuk mindenkiét visszadobták, tehát nem vagyunk rosszabak, mint a többiek. (Azért ebben az is benne van, hogy a kiírás kicsit ködös volt.)

Azóta picit olvadt

Unokahúgommal való beszélgetés után rájöttem, hogy a két ország időjárása mennyire eltér, itt havazik, otthon meg csicseregnek a madarak és kinti foci van.Bár a madarak itt is csicseregnek. 🙂

Csütörtök este voltam megint táncolni, határozottan jobban ment mint elsőre. A New York-i salsa melett volt egy kis kubai is, a New York-i jobban tetszik, de ez még kialakul.

Képek: Vegyes album 301.

Kicsit elindulásom után megkértem Öcsit, hogy fotózza le a gerlés és a Maós graffittit az Etele téren, mielőtt elbontják a falakat, vagy baja esik. (A legrosszabbik esetben persze még ott lesz 2015-ig…) Kisebb késéssel ez meg is történt, de cserébe túlteljesítette a tervet, ha már itt vagyok, akkor miért ne alapon lefotózta az egész sorozatot. (Köszi szépen!) A képek a galériámban megnézhetőek, klikk a képre és hajrá. (Ide meg képzeljetek egy igen, én is elítélem a csúnya graffitiket, ha házfalon van blablát. A tageket meg ki nem állhatom.)

Lehet, hogy nem Mao akar lenni, de nagyon hasonlít

Szerda délután megtartottuk a Mobile Business előadásunkat, nem sikerült rosszul, de tanulság, hogy sokkal többet kell dolgoznom egy előadáson, ha angol nyelvű. Az egész Mobile Businessről majd részletesebben írok a szerdai vizsga után.

A hét kicsit telítve volt múzeumokkal, mert csütörtökön a Swedish Societyval elmentünk a Nobel múzeumba. Ez meglepő módon a Nobel-díjról szól és nagyon modern. A helyhiány miatt ugyanis a múzeum lényege négy vetítőterem, ahol rövid videóklippeket mutatnak alkotókról, kreativitásról és különböző alkotói műhelyekről. Voltak kétségeim, de tényleg nagyon jól működik. Persze egy csomó más háttérinfót is megtudtunk a kiválasztási folyamatokról, a díj összegéről (ami állandóan változik, attól függően, hogy az alapítvány menedzserei éppen mennyire gazdálkodtak jól), meg a kategóriákról. A múzeumhoz tartozik egy kávézó is, aminek a székein a Nobel-díjasok kézjegyei láthatók, egy széken egy évnyi (azaz hat, illetve korábban öt). Azért az tetszett, hogy a bemutatásul használt széken épp Kertész Imre aláírása is szerepelt. 🙂 (Sajnos fotózni nemigen lehetett.)

A dekoráció persze nem sokáig bírta

Pénteken megint vacsorázás volt Stadshagenben, ezúttal szülinap nélkül, Daniela és Alessandro készítettek különféle édességeket, el fogok hízni. Kezdés után kis idővel belevegyültünk az egy szinttel lejebb lévő hasonló eseménybe, ami persze még többféle kaját és még több új embert jelentett, akiknek meg kéne jegyezni a nevét. A legtöbbnek nem sikerült, majd ha megint találkozunk, akkor csak menni fog…

Valamikor a héten meg gyártottam a blogról egy ilyet is a Wordle segítségével:

Egyébként teljesen látszik, hogy melyik két szót használom túl gyakran

A Wordle az RSS alapján letölti a bejegyzéseimet és megszámolja, hogy mely szavakat hányszor használtam. (Névelők, kötőszavak, stb. nélkül persze.)  Az egészből pedig egy ilyen szép képet gyárt, amit lehet ismerősöknek mutogatni.

Képek: Vegyes album: 296-300, Buli album: 102-153.

Hát egy kicsit elcsúsztam a blogírással, de eléggé el voltam foglalva és egy post megírása nem két perc. Mivel utálok hosszú bejegyzéseket olvasni (és ezért írni is), emiatt az utóbbi pár napomat szépen adagolva írom meg, így legalább fenntartom az érdeklődést.

Ha jól sejtem múlt pénteken hagytam félbe utoljára a narratíva szálát.  (Daniela egyébként még azóta tartozik nekem 400 koronával aznapról, sikerült tönkretennie valahogy a hitelkártyáját és várja az újat…)  Péntek este elmentünk bulizni jó sokan az Allhuset nevű egyetemi szórakozóhelyre, ahol ska koncert volt. Nem volt rossz, de a magyar felhozatal nagyságrendekkel jobb. Az utána következő DJ végre rendesen tudta egymás után pakolni a számokat, cserébe maguk a számok voltak egész jó számok egész borzasztó remixei.

Tőlem egy pici Unicumot kapott

Ernstnek mostanában volt a szülinapja, ezért megejtettük a szokásos szülinapi ünneplős vacsorát a Stadshageni kollégiumban. Ilyenkor mindig az ünnepelt készít valami kaját (tiszta Hobbitfalva), Ernst egy tradicionális osztrák édesség a Kaiserschmarren volt, ami állítólag anno Sissynek lett készítve, de az ő adagját is Ferencjóska ette meg, mert a császárné szerint túlságosan hizlalná. (Sissyt valamiért nem szeretem. Lady Dit sem.) A császárné mellesleg rosszul járt, nemcsak azért mert ledöfték, hanem mert a kaja határozottan finom volt. Édes-habos-tésztás és laktató.

Az ezutáni metrózás során Bernhard végre megmagyarázott nekem valamit, amit addig nem értettem és tudatosan fel sem fogtam, hogy nem értem. Amikor a metró elindul, én megszokásból néha nem szoktam kapaszkodni, csak úgy állok, hogy ne legyen probléma. És itt mindig meg kell kapaszkodnom, míg otthon gond nélkül megállok. A probléma abból adódik, hogy az itteni metrók rossz irányba mennek! A metrók megépítésekor ugyanis Svédországban még bal oldali közlekedés volt, és a metrókat is így építették. Ezért én a másik irányú indulásra számítok, ami persze pont arra nem jó, amerre ténylegesen megyünk. 🙂

Frank Cadogan Cowper: Vanity

Kedden elnéztünk Sonjával az egyik helybeli múzeumba (van 63 legalább), ahhol az állandó kiállításokon kívűl (Rembrandt, vegyes svéd, vegyes francia) kívűl megnéztünk egy preraffaelita kiálítást is. Lehet, hogy műveletlen vagyok, de eddig ők kimaradtak az életemből. Ők olyan XIX. századi művészek voltak, akik a Raffaello előtti művészethez nyúltak vissza inspirációként. A képek jók voltak, de én hiányoltam a múzeumból a képek számozását és a különböző kiállítások elválasztását. A svéd néplélekre jellemző dolog még az önkiszolgáló ruhatár. Magyarul van egy ruhatár, keresel egy vállfát és ráakasztod a kabátodat. Úgy tűnik a svédek becsületesek, kevés a bevándorló és/vagy minden be van kamerázva.

Kedd este észrevettem, hogy a sundbybergi ICA polcain megjelent egy új termék, és még csak nem is volt drága. Rögtön vettem is belőle egy párat.

Finom.

Képek: Vegyes album: 270-296, Buli album: 77-101.

Az elmúlt két nap során jól megérdemelt pihenésemet kezdtem el. Sajnos nem fog nagyon sokáig tartani, mert jövő utáni héten már vizsgáznom kell Mobile Businessből.

Lazán ide kapcsolódik, hogy egészen eddig azt hittem, hogy a Telekommunikációs eljárások és szabályozói  vezérelvek elnevezésű tárgyam nem fog elindulni, mert a hallgatói információs rendszerekben semmi infó nem volt róla, e-mailekre az oktatók nem válaszoltak és általában senki nem tudott a dologról semmit. Cristina La Verde (a nemzetközi koordinátorom) le is vette a kurzuslistámról, mondta, hogy keressek más kurzust a negyedik negyedévre.

Erre tegnap reggel kaptam egy mailt, hogy mégis indul. Mondjuk három előadást ki kell hagynom, ütközik a svédemmel és a nyelvórákon katalógus van.

Csütörtök este elkezdtem salsázni (végre), még elég béna vagyok, de gyakorlással ez is menni fog. Van egy forgós rész, amit nem teljesen értek, következő órán majd megnézem alaposabban. A tanfolyamot egyébként a HK tartja, tehát ingyen van.

Péntek délután lazításképpen elmentünk a Centralbadetbe, ez egy fürdő és konditerem kombináció  a város közepén. A beléptidíj három előtt diákoknak 70 kr. (2100 Ft.), ezért cserébe lehet mindenfélét használni, úszkálni, szaunázni és relaxálni. Az egésznek a közepén található egy büfé, ahol egytálételeket árulnak. Én egy finom gyümölcsös fagylalttálat ettem. Nagyon hangulatos hely, szerintem megyek még. De  több törölközőt  kell vinnem, mert a végén a lábamat már hajszárítóval szárítottam meg…

Kivételesen reálisak a fények

Az esti vásárolgatás kicsit elhúzódott; mivel hatkor végeztünk a fürdőben, így minden pont előttünk zárt be. Végül fél nyolckor beletörődtünk, hogy ebből nem lesz semmi és elmentünk a Hemköpbe. Ez a Hemköp kisebb Tesco méretű volt a vonatkozó áruválasztékkal, így végre tudtam venni egyrészt tűt és cérnát, másrészt Dr. Peppert. Utóbbit már régóta kerestem, hátha itt van (otthon nincs, csak nagyon eldugott helyeken), szerencsémre pont kiszúrtuk. Azért a polcok itt sem roskadoznak velük.

Még hazafele elfogyott...

A Dr. Pepper íze egyébként olyan, mint a Cherry Coke százszor (igazából nem, de ez kb. átadja az érzést), a legtöbb ember ki nem állhatja. Én imádom. 🙂

Képek: Vegyes album 266-269.

A héten napi átlagos 5-6 óra alvás árán sikerült leadni mindent, amit belátható időn belül csinálnom kellett:

• Ericssonos doksi és diák
• Mobile Business esszé
• Swedish Society diák

Végre lesz időm mindenre rendesen, hiszen csak a normális, napról-napra való tanulás maradt, semmi komolyabb. Ilyenkor mindig meg szoktam magamat ajándékozni valamivel, de még nem találtam ki mi legyen. 🙂 Lehet, hogy egy könyv, lehet, hogy egy használt erősítő a hangfalaimhoz, még kiderül.

Mindenesetre este elmegyek táncolni.

Hát, jó sok idő eltelt a legutóbbi óta, remélem ez nem lesz rendszeres. Ennek az oka leginkább a kritikus időhiányban keresendő, némileg leterhelt az egyetem és a munka. Gyakorlatilag egész héten ezzel a két dologgal foglalkoztam és még van is hátra, de szerencsére már látszik a vége. (Ha nem tévedek megint…) Most jött nagyon jól, hogy alig van kontaktórám az egyetemen (heti három este), így nem vesztettem idő utazással, stb.

Az egyik ilyen kivétel a Swedish society óra volt, a számikról tartott két nő egy előadást. A számik Norvégiában, Svédországban, Finnországban és Oroszországban élnek és tradicionálisan rénszarvasokkal foglalkoznak. A rénszarvasokkal foglalkozó számiknak pedig az egyik legfontosabb jellemzője, hogy ki nem állhatják a vizierőmüveket. Szóval az óra előtt elolvasandó 30 oldalban és az egyórás előadásban képet kaptunk a vizierőművek gonosz és sötét oldaláról. Egyrészt a szép tiszta hegyi tavas folyókból kevésbé szép, kevésbé tiszta és jóval nyugtalanabb vízű víztárolókat csinálnak, amik ráadásul nem fagynak be annyira, mint a korábbi hegyi tavak és így sokkal veszélyesebb rajtuk rénszarvasokat terelni. Másrészt az addig háborítatlan erdőket ellepik a távvezetékek és így a számi ifjak a tradicionális módszerek megtanulása helyett azok alapján tájékozódnak. Harmadrészt ez a svédeket baromira nem érdekli és a hatástanulmányokat a svédek írják, akiket nem nagyon hat meg egy 20 ezer fős kisebbség helyzete. És ez teljesen érthető is, hiszen az ország áramellátásában domináns az egyébként elég tiszta vizienergia, ami a svéd gazdaság egyik alapja. Egyébként a számik kezdenek erősen elsvédesedni, aminek egyik oka a XX. századi svéd asszimilációs politika, melynek során a rénszarvasos számikat igyekeztek megtartani rénszarvasos számiknak, a többi számiból meg svédet csinálni. Úgy tűnik kisebbségi problémák mindenhol vannak.

Ezt az egészet egy, az Uppsalai Egyetemen tanító számi adta elő, aki után egy népviseletbe öltözött számi hölgy énekelt és valamilyen dobszerű hangszeren kisérte. Határozottan jó volt, kár, hogy azt hittem, hogy nincs nálam a fényképezőgépem, lett volna képem a lapp népviseletről.

Merthogy a számikat hívják lappnak is, de ők a lapp kifejezést nem igazán kedvelik, mert pejoratív. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert például a finnországi számik számára nem az, nem mindenki számára az, ilyenek. Az egész mögött az a felfogás áll, hogy ők számiknak hívják magukat és elvárják, hogy mások is így nevezzék őket. Nemtom, engem speciel nem zavar, ha Hungariannek neveznek… (A hungrys szóviccekről viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire unalmasak tudnak lenni a tizenötödik embertől.) Szerencsére itthon a lapp teljesen elfogadott, nem tiltakoznak ellene az északról hazánkba tömegesen bevándorló munkakereső lappok. Bár ez nem jelent semmit, állítólag a Tíz kicsi néger címet is meg akarják itthon változtatni. (A rohamosan fogyó négerszobrocskákból pl. katonákat csináltak a későbbi angol kiadásokban.)

A héten két programozási kör között rátaláltam erre az oldalra: http://www.tonometric.com/ . Ez egy hallás és ritmusérzék felméréssel foglalkozó oldal, ahol négy teszben lehet megtudni, hogy az ember teljesen botfülű, vagy csak kicsit az. Az első tesztben két zenerészletről kell megmondani, hogy különbözőek-e, ezen 72.2%-t értem el, ami az átlagos képességek alja valahol. A második teszt arra megy rá, hogy mekkora a fül felbontóképessége, vagyis 500 Hz környékén két hang közül kell kiválasztani a magasabbat, a köztük lévő távolság persze egyre csökken (vagy nő, ha elrontod). Nekem 2.1 Hz jött ki, ez is átlagosnak tekinthető. A harmadik teszt a vizuális-audio kapcsolatra megy rá, ki kell választani, hogy az adott zenéhez melyik ábra illik leginkább (kis köze van a szinesztéziához, de nem pontosan az). Elsőre nem egészen értettem a szempontokat, így 55% lett (nem túl jó 🙂 ), másodjára viszont 90%, ha az ember tudja, hogy mire figyeljen, akkor elég könnyű. Végül a ritmusérzék tesztelésen 88%-t értem el, ez állítólag nagyon-nagyon jó (a kommentlista szerint is), lehet, hogy ért valamit az utóbbi év? 🙂 Már csak értelmezni kell megtanulnom amit hallok. 😀

Kicsit ide kapcsolódik, hogy a péntek esti klubban a koncert után a DJ-k megint borzasztóak voltak…

A hét nagyrésze teljesen eseménytelenül telt, órára jártam, tanultam, ilyenek. cialis buy canada A tényleges kontaktóráim száma heti három estényire esett, mivel kifutott a Mobile Business előadás, a helyét a projektmunka vette át. Én egy kolumbiai meg egy még beazonosítatlan nemzetiségű ázsiai sráccal az RFID lehetőségei a fejlődő országokban témát találtuk ki magunknak. Ugyan kis hazánk sok besorolás szerint már továbblépett a fejlődő országok sorából (mások szerint meg nem, különféle indexek itt), de RFID téren még bőven le van maradva. Az RFID az olyan technológiákat jelenti, amik pici csipekkel azonosítanak különféle dolgokat, ide tartoznak pl. a mágneskártyák a beléptetéshez, a kutyákba beépített azonosítók, illetve a Wal-Mart által éppen keresztülvert termékazonosítás. Utóbbi állítólag forradalmasítja a raktárkezelést, számlázást meg ilyeneket. Szóval nagyon szép meg nagyon hasznos dolog. Persze mint mindent, ezt is lehet különféle rossz dolgokra használni, mint mondjuk gonosz disztópiák kiépítése és üzemeltetése. (Persze mérnökökre és tudományra az utóbbiaknak is szüksége van, nem maradunk munka nélkül.)

A magyar borító szebb...

A héten megnéztem gyerekkorom egyik kedvenc mesekönyvéből, a Gesztenye, a honalapítóból (Richard Adams: Watership Down) készült rajzfilmet. A történet nyulakról szól, akik a régi üregüket fenyegető építkezés miatt új otthont keresnek maguknak. A könyv különlegessége az, hogy a nyuszik tényleg nyuszikként viselkednek és nem olyan emberekként, akiknek éppen nyúlformája van. A könyvhöz tartozó nyúlmitológia szintén dob a hangulaton, bár az El-ahrairah találkozása Inlé Fekete Nyulával elolvasása azért  elég borzasztó volt még úgy is, hogy ekkor már túl voltam a Gyűrűk urán. (Meg a Janicsárok végnapjain, bár annak jórészét nem egészen értettem.) Nem véletlen, hogy egyesek nem tartják gyerekkönyvnek, mert túl sötét egyes helyeken. A film mindenesetre egy elég jó adaptáció, mondjuk hat éves kortól oda is adnám a gyerekemnek. Kár, hogy magyarul nem jelent meg… Youtube-on mondjuk korrekt minőségben fent van, de szerintem jobb a könyvvel kezdeni. (Ezt magyarul kölcsön tudom adni, illetve angolul .. khm, tudok egy jó forrást.) A fenti kép kiválasztásával voltak egyébként kisebb gondjaim, ugyanis a film poszterei vagy túl sötétek, vagy nagyon Disney-szerűek, a magyar kiadás borítójáról nem találtam elég nagy képet, a DVD menüt meg mégse akartam berakni.

Ma a boltban meglepetésemre magyarokkal találkoztam. Itt eredetileg pár sor lett volna arról,  hogy miért pont az ilyen magyarok exportálták magukat, de elgondolkoztam, hogy igazából tök előítéletes vagyok, szóval ez most elmarad.

Ja, boldog Valentin napot mindenkinek, aki szereti.

Szombat reggel a vendégeim továbbutaztak Londonba, én meg összepakoltam pár dolgot (leginkább csokit, banánt és innivalót), majd bemetróztam T-Centralba találkozni pár ismerőssel, akikkel megbeszéltünk egy Uppsalai kirándulást. A pár emberkéből közben kb. 10 emberke lett, mert mindenki szólt az ismerőseinek is.

Uppsala Stockholmtól 70 km-re fekvő város, itt található az ország legelső egyeteme (1477 Wikipédia szerint), illetve ez a Svéd Egyház központja is. Utóbbi egészen sokáig a szokásos adminisztrációs feladatokat is ellátta, de most már az egyház és állam teljesen szétvált. Azért a királytól még elvárják, hogy evangélikus legyen.

Uppsalába legegyszerűbb vonattal eljutni, így egy újabb kitérőt tettem a svéd online jegyvásárlás bugyraiba. A probléma abból adódott, hogy a rendszer nem volt hajlandó elfogadni a Nordeás (ez egy helybeli bank) Visa Electron kártyámat, csak az OTP-től kapottat. Mindkettő Visa Electron, tehát nem dombornyomású, nem egészen értem az okokat. Mindegy, a problémát megoldottam, meg is kaptam szépen a kinyomtatandó pdf-eket. Választhattam volna sms jegyet is, de ennyire még nem bíztam a rendszerben. Mint utólag persze kiderült (mások ilyet is vettek), az sms teljesen jól működik, a kalauz lefényképezi a telefon kijelzőjét a kóddal és az alapján visszafejti, hogy érvényes-e. Kíváncsi vagyok, mit csinálnak az olyan telefonokkal, amiken nem fér el a kód egy képernyőn. A retúrjegy egyébként 78 kr (2340 Ft.), a vonat leginkább az IC-k színvonalára emlékeztet. Van itt is IC, az lehet, hogy jobban néz ki. Mindenesetre 40 perc alatt megérkeztünk Uppsalába. Ez 105 km/h-ás átlag, ami kellemes, tekintve, hogy volt közben pár megálló is.

Kicsiny társaságunk Uppsalában (engem kivéve)

Uppsala belvárosa sokkal kisebb, mint Stockholmé, ezért elég hamar sikerült minden lényeges dolgot megtalálnunk. Ebben a turistairodából szerzett térkép is segített, itt vettünk magunknak Uppsala kártyát, ami ingyen belépést biztosít a múzeumokba, illetve szabadon lehet vele buszozni. Ami a városban leghamarabb feltűnt, az az, hogy a katedrális tényleg mindenhonnan látható, ezért ezzel kezdtük a nézelődést.

Most kellett volna egy nagylátószögű objektív

A katedrális nagyon nagy, nem is sikerült rendesen lefotózni a külsejét, a belsejéről viszont készítettem pár jó képet, a galériában meg lehet őket nézni. Bár belülről úgy néz ki, mint minden hasonló méretű templom. (Ezért az építészek persze biztos megölnének…) A templomban van eltemetve  egy halom híres svéd, több király, tehát tökéletesen betölti az ilyen fontosságú templomok funkcióit.
Az épületen belül még (legalább) két érdekes dolog található. Az első a kincstár, ami tökéletesen reprezentálja azt, hogy a huszadik felbecsülhetetlen értékű korona és hatszázéves püspöki palást már nem nyújt túl sok új élményt.

Azért az első tíz még impresszív

A másik érdekes dolog az ez:

Itt tényleg mindenhol lehet kártyával fizetni

A katedrális után megnéztük az Egyetemi Múzeumot, ez leginkább egy történelmi tárlat volt a vikingekről, tudományról és a kis orvostanhallgatók oktatásáról. Az épületben található ugyanis egy anatómiai előadó XVII. század módjára, ahol az érdeklődő polgárok és hallgatók meggyőződhettek róla, hogy belülről mindenki rózsaszín.

Az első soroknak akár oszthattak szuvenírt is

Még pár múzeum és templom után elnéztünk Gamla Uppsalába (Régi Uppsala), ahol autentikus viking sírhalmok találhatóak egy nagyon hangulatos múzeummal társítva. Még több fegyver, még több viking sisak, még több kulturális háttér. Be is ruháztam egy 20 koronás (600 Ft.) poszterbe, ami a szép zöldellő sírdombokat ábrázolja. Mi persze szép fehérlő sírdombokat kaptunk, de azért jól néztek ki.

A bejegyzés utolsó képe

A központba való visszatérés után ebédeltünk (négy órakor) egy Maxben. Ez a McDonalds helybeli megfelelője, a különbségek kimerülnek abban, hogy itt lassabb a kiszolgálás és a hamburgerek előállításával generált szén-dioxidot a cég afrikai erdőtelepítésekkel kompenzálja. A kaja ugyanolyan mű. Mivel a visszaindulásig még volt három óránk, egy moziban megnéztük életem első olyan Will Smith filmjét, ami tényleg tetszett: Seven Pounds. A mozijegy itt 100 kr (3000 Ft.) és még italtartók sincsenek a székeken.

Hazaérkezés után még voltam egy szinttel lejebb házibuliba, megint problémáim lesznek a nevekkel…

Képek: Vegyes album 171-265, Közlekedés album 21-26

Kedden folytattuk Stockholm felfedezését, elmentünk egy parkba, amiről azt hallottuk, hogy jól néz ki. Persze előre nem néztem utána, hogy hova is megyünk pontosan, így sikerült két átszállással eljutni egy olyan helyre, ahova Sundbybergből közvetlen buszjárat van… A park nagyon hangulatos, ráadásul tele van fenyőfákkal, amiket én imádok. Az utóbbi időben a környéken havazik, ezért mindent pár centis hó fed – pont annyi, hogy jól nézzen ki, de még normálisan lehessen bakancs nélkül közlekedni. A parkban lévő tó (ami igazából az öböl része, csak kicsi az összeköttetés) pár centi vastagságban be van fagyva, emiatt a környékről ide járnak ki az emberek korcsolyázni (van olyan, aki babakocsival), illetve néhányan bicikliznek. A jégen van egy vékony hóréteg, ezért a korcsolyások sem akadnak el és a biciklisek sem csúszkálnak össze-vissza. Érdekes, hogy helyiek korcsolyája kicsit másmilyen az általam megszokottnál, nem tudnám megmondani a különbséget, de valahogy más. (Talán a fémrész hosszabb?)

Egy pavilon

A séta vége felé már kicsit fáztunk, mert a tavon fújt a szél. Szerencsére éppen jött a busz hazafelé, ahol a megszokottal ellentétben hatalmas tömeg volt, olyan érdi busz szintű. Tehát még száz ember felfér…

Szerdán kaptam egy mailt Krisztián ismerőseitől, hogy két napra Stockholmba jönnek és nem szállhatnának meg esetleg nálam. Rövid gondolkozás után visszaírtam, hogy öten sokan vannak, de hárman jöhetnek, és akkor csak két embernek kell hostelt keresniük. Végülis miért is ne. Egyébként a srácok (kerekítés: három fiú, két lány) a hátizsákos turista kategóriájába tartoznak, Londonba mennek tovább, szintén két napra. Megbeszéltem velük, hogy a csütörtöki Swedish Society óra után felveszem őket.

Az óra egyébként egy közepesen unalmas előadással kezdődött a svéd ipari forradalmakról, ami így kiváló kontrasztot képzett az aznapi Mobile Business-szel, amin egy számomra ismeretlen tanácsadócég egyik munkatársa beszélt az értékteremtésről. Szerencsére az ipari forradalmak után filmnézés következett: játékfilm a svéd vidéki és városi élet, illetve azok felfogásbeli különbsége konfliktusáról. Határozottan tetszett, bár a végével nem voltam kibékülve, annak ellenére, hogy beleillett a film hangulatába. (Igen, tudom, hogy ennek a mondatnak nincs semmi értelme, úgy, hogy más nem látta rajtam kívül a filmet…)

Mozizás után rohantam Stockholm Centralba a vendégek elé. Szép kis móka volt megtalálni őket, ugyanis fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, a dolgokról, amik a környékükön voltak meg én nem tudtam, hogy mik és merre keressem őket. Végül elhangott a kulcsszó: Central Station, ez azt jelentette, hogy a buszpályaudvaron vannak, ez egy olyan rész, ahol én még nem jártam, de kb. tudtam, hogy hol van. Itt már annak ellenére is könnyen meglettek, hogy a központi buszpályaudvar kb. ötször akkora, mint a Népliget meletti. Egyébként szimpatikus alakok, hoztak kis üveg unicumot és fütyülőst (útipoggyászuk nincs, ezért nem vihettek fel nagyobb üvegeket), venezuleai karkötőt (két srác félig-meddig venezuelai) és egy nagy halom finom házi kolbászt. 🙂 Ugye itt kolbászt nem, vagy csak méregdrágán lehet kapni. Mindenesetre a teszt eddig sikeres, még három ember gond nélkül el tud aludni a lakásomban. Négynek viszont már szűkös lenne.

Sundbybergben közben sikerült elkapnom a régebbi típusú vonatot is, íme itt van róla kép:

Belülről olyan kb, mint a HÉV

Holnap megyünk Uppsalába, ezért vonatok terén új fényképek várhatóak, megnézzük milyen itt az IC.

Képek: Vegyes album 147-170, Közlekedés album 19-20.